Kovács Péter vagyok és…

…nem akarnék senkit meggyőzni semmiről. Javaslom azonban észben tartani: az önsajnálat terméketlen és a cselekvés halálát jelenti. Mindenki képes rá, hogy önkezével az általa helyesnek vélt irányba igazgassa élete folyását. Objektív helyesség nem létezik, így én a belátást csak elősegíteni tudom, kinyilatkoztatni nem. Normalitás nincs receptre.

A normálisnak vélelmezett többségi trend, ami relativizálja önmagunkhoz való viszonyunkat: ami ránk rakódott az életeseményeink tudatos vagy tudattalan át- és megélése által. Megtörténtek velünk a szüleink, vagy éppen (érzelmi) hiányuk, esetleg elérhetetlenségük, a családunk, a párkapcsolataink, a traumáink, és mindenhez kapcsolódnak (nem) megélt érzése(in)k is. Így rétegződik egyre árnyaltabbá, ezáltal gyakran egyre hozzáférhetetlenebbé is a jelenlegi kérdésfeltevés: irányíthatom-e, és azt irányítom-e, ami velem történik?

A reflektáltság által visszaszerezhető a ház ura státusz, vagy annak, tehát az életem felett érzett kontrollnak az illúziója. Ha tudom, hogy nem tudom, akkor valójában tudom. És ez nem a semmi, hanem tulajdonképpen az értékeknek vélt dolgok újraértékelése. Egy saját értékrend születésének esélye, mely önazonos és hiteles, mely segít tájékozódni a konfliktusokban és a körbeforgó problémákban, egyértelműsíteni tudja a helyzeteket. Erre mindenki képes, ha azonban évekbe telt eltévedni egy erdőben, akkor nehezen lehet jelentősen rövidebb bolyongással kikeveredni a rengetegből: kizökkenés szükségeltetik, egy új szemléletmód. A terápiás út vélhetően kevésbé nagy (ki)kerülő, ugyanakkor ismeretlensége miatt igencsak szorongáskeltő. Hiszen ez az út nem visszafelé vezet, hanem az ismeretlen előre irányába, mégis ismerős fatörzsek közepette. Izgulni pedig szinte kötelező.